-Megnyerted, viheted.
  Viszem is, hisz ezért álltam be. Tét nélkül unalmas, komolytalan a játék, felelőtlenül repkednek a kártyák, ezért jött először a mosogatás, majd míg tüzeskedtem, az esélykiegyenlítő iszogatás. 4-5 üveg whisky és likőr tűnt el így, majd még néhány a játékosok közül, hogy józanodjanak. A szerencsés nyertesek minden győztes kör után decis pohárnyit kortyolhattak, nyeltek, még ha a vége felé már nem is nagyon akartak. Ez kezdődött újra a vacsora után, fantasztikusan sikerült a gulyás, bár főtt úgy négy-öt órát. Csodás nap volt, játék, napozás, bogrács, nem is hiányzott az ivás, sokkal inkább más, Más, de ezt a gondolatot épp nem oszthatom meg senkivel... be se álltam volna, nem egy régi kedvenc kerül elő, a dinnyés vodka, egy régi-másik táborozás abszolút favoritja.
  -Töltsd újra, nyerek még egyet.
  Maradok, már csak azért is, hogy a szobánkban az ifjú pár még egy kis ideig kettesben maradhasson, hisz szemmel láthatóan nehezen bírják már az önmegtartóztatást. Mély együttérzéstől, és a torkomat végigsímogató italtól vezérelve játszom tovább, bár vonz már az ágy.
  -Ez az utolsó... - hangzik egy órával később, és a szemem szomorúan követi az öt puttonyos tokaji aszú útját, a megsemmisült vodka váltótársát, más nyerte meg. Most már tényleg marad az alvás, akármit csinál a gerlepár, szétrebbennek, megyek.

-Elnézést, kapható önöknél tequila? - négyszer feltett kérdés ez ma, két bolt, két kricsmi, és semmi haszna. Errefelé nem kapni, marad a többi pia, amit felhalmoztak, sörök, pálinkák, likőrök, whisky... későbbre. Felhő alig, ragyog nap, barnulni akarok, de úgy, hogy a fejem is egyben maradjon. A reggeliről már úgyis lemaradtam, hiába a harminchat tojásból készült gazdag rántotta, az első hat koránkelő felfalta, éhgyomorra meg... Persze a napon pirulva sem unatkozom, újra fát aprítok, begyújtom a tüzet, páran úgy gondoljuk, ha vacsorázni akarunk, most kezdjük el. Piromán lelkem pedig boldog. A fő pozitívum, hogy utána biztos nem én mosogatok, más volt a vesztes a Sereg hagyományos játékában: a Tonkon.

-A borom...! - hördülök fel, ahogy Zászlócska laza mozdulattal elsodorja. A többiek, kedves ismerősök, Vampirella, Mancs, KritiX, és a többi Sereges, mind korábban érkezett, nagy részük már le is részegedett, én ezt a kis pohár bort az elmentett vésztartalékból kaptam, és most a srác pólóján díszeleg! Jól esett volna a szalonna után, de tekintély ide vagy oda, még se kaphatom be keresztbe, hagyom, hogy lelépjen, marad az üdítő, nem leszek ma részeg, legalább kellemesen beszélgetek.

-Hé. erre is küldd azt az üveget!
  És az üveg el is indul felém, körbe a tűz körül. Amivel amúgy keményen megküzdöttem, mikor megérkeztem, se tűz, se nyárs nem volt még, gyújtóst is aprítani kellett. Aztán jött a papírvadászat, hogy felgyújtsa a lángokat, szalonnát szelni, nyársat hegyezni, míg a többiek ittak. De én most nyaralok, tábortűzzel, szalonnával, még akkor is, ha magamnak kell kézbe venni a dolgokat. S az eredmény is érkezik, hozzám ér az üveg, meg is húzom, sima kóla, tequila nincs, a boltok zárva, a többi rövid pedig nem vonz. A tűz már nem ropog, csak a parázs hunyorog kedélyesen, felette izzad a szalonnám, én pedig lassan kezdek jóllakni három termetes zsíroskenyér után. Ez már nyaralás.

-Nem azt mondtad, vidékre mész?
  No igen, így fogadják az embert, ha úgy lép le, hétfőig nem is látják.
  -De. Csak szólni akartam, felejtsd el a tegnapit. Kiakadtam, kifakadtam, lényegtelen.
  -Engem ne etess, korántse volt az lényegtelen!
  Ezt is csak ő engedheti meg magának. A legtöbb csapossal nem olyan bizalmas a viszonyom, hogy kétségbe vonhassák, amit mondok, főként ilyen nyersen. Hisz azért iszom ott, hogy hallgassanak...
  -Jó, igaz. Akkor megfogalmazom másként. Tegnap végül mégis találkoztam Gondolatommal, lementem oda, ahol egy barátnőjével beszélgetett, Ő hívott, hogy csatlakozzam. Így is tettem, mint ahogy később mások is. Tetszenek a barátai. Vidámak, kedvesek, rendesek, értelmesek. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy mellette elolvadnak az aggodalmaim. Ha rámnéz, rámmosolyog, az olyan, mintha nem létezne a külvilág, az a mosoly csak nekem szólna. A gond csak az, hogy a jelen helyzetben ritka alkalom az, hogy így a szemébe nézhessek. És az idő múltával egyre nehezebb. Több türelem, több hit kell.
  -És most?
  -Most Nála a labda, ezeket a gondolatokat megfogalmaztam Neki is. És várok. Várom, hogy változik-e a helyzet. Úgy hiszem fog, remélem hamarosan. Persze tudom, garancia semmire nincs.
  -Nagyjából értem.
  -Mint ahogy én is. Én is csak nagyjából.
  Bólogat kicsit, nem kommentálja tovább, hanem egy apró poharat ragad el.
  -Egy italt?
  -Nem, kössz, mennem kell. Vissza dolgozni, ma korán le kell lépnem, indul a vonat. Remélem napos hétvége lesz.
  -Hát akkor jó nyaralást!
  -Kössz mégegyszer. Adios.

-Hát ez gyors volt.
  -Ne cseszegess...!
  Ledobom magam a bárszékre, két ujjal kopogtatom a pultot, tequilát! Pillanatok alatt tűnik el. Nincs rituálé. Ez most nem erről szól. Mi szól egyáltalán bármiről is?! Csak intek, még egyet.
  -Hé, Tequila, nem kéne...
  -Nem!
  Pedig igazán normálisan próbálkozott. Csakhogy most kissé harapós kedvemben vagyok. De nem őt kell bántanom. Nincs is személy, akire dühös lehetnék. Igen, ezt már a józanabbik énem mondja.
  -Bocs.
  -Semmi gond.
  Azért marad a közelben.
  -Igen, a randevú maradt el. Ma is. - válaszolok a ki nem mondott kérdésre.
Kicsit lassabban, már sóval és citrommal tűnik el a harmadik. Akkor se iszom le magam, az nem old meg semmit.
  -Így is úgy érzem néha magam, mint egy bolond, akit körberöhögnek. Minek bízol benne? Esélytelen. Nem éri meg. Aki ismer, ezt mondja, ezt kérdezi. És ha én máshogy gondolom? Máshogy érzem? De az egyetlen, akinek ebben az esetben minden tette, minden szava, minden mozdulata számít...
  -És most?
  -Most? Már megint a régi, a szokásos. Nem tudom. És baromira nem tudom, meddig bírom még.
  Töltené a következőt, de nemet intek.
  -Csak roszabb lenne. Minek? Most hazamegyek. - jutok elhatározásra. - Mi a francot tehetek mást?
  Fizetek, elindulok kifelé, Tom hallgat, ez a legjobb, amit most tehet.
  -De. Van még valami, amit tehetek. Megkérdezhetem...
  Igen, lépek ki az ajtón, hisz legutóbb ezért ment gallyra. Nem beszéltük meg.

-Mizu?
  -Unalmas az élet. - nézek fel Tomra.
  -Rég jártál itt...
  -No igen. Mostanában ivás helyett biliárdoztam. De bezárt az a kricsmi, átépítik, pedig már kezdtem örülni, hogy játszhatok.
  -Ennyi?
  -Nagyjából. A program aktuális verzióját elküldtük az illetékeseknek, még nem fogadták el. Tehát elvileg hibajavítunk. Gyakorlatilag játszunk, csiszolgatunk, szépítgetünk, a lényegi munka a főprogramozóra marad. Nem túl kreatív munka, fárasztó, unalmas, és sajnos nem elhanyagolható. De vannak érdekes pillanatok...
  -Úgymint?
  -Nos, nem munkával, csak egy munkatársammal kapcsolatos. Mellékállásként pénzbehajtást vállaltam, azaz vállaltunk Esőkirállyal. A srác úgy három hónappal ezelőtt rendelt egy meglehetősen drága hangfalszettet egy cégtől, előlegként a teljes vételárat le is perkálta, ennél a cégnél ez így megy. Majd várta a szállítást. És várta. És várta. Ha reklamált, akkor hitegették, már megvan, csak ki kell szállítani, elfogyott épp a raktárról, már jön külföldről, a vámon van, stb. Ezután a pénzét kérte vissza. Persze, természetesen. Csak most nincs benn a főnök. Most nincs annyi a kasszában. A bank bezárt, az átutalás nem érkezett meg, likviditási problémák, de meg lesz.
  -És az ilyenek még élnek?
  -Én is csodálom. Aztán lementünk a sráccal, de nem csak hátsó fenyegető képnek. Mikor megint az arcába vágták, hogy nincs épp pénz, benyomultunk a boltba. Finoman a főnök fölé tornyosultam, és kifejtettem neki, mi is most a helyzet. Mi megvettük a sráctól a nyugtát. Mostantól nekünk tartozik. Minket nem érdekelnek a likviditási problémái, mi a pénzünket akarjuk. Most. - vigyorogva gondolok vissza a fickó arcára.
  -Megijedt?
  -Ahogy Esőkirály fogalmazta meg utána, még a szar is vigyázzban állt benne. De persze nem fizetett. Még próbálkozott, hogy ő nem velünk szerződött, csípőből hárítottam, ezt ugyan bajosan bizonyítja, a nyugtán ilyesmit nem talál, de engem nem is érdekel, tartozik, és én a pénzemet akarom. Azt mondta, szerda hatra a boltban lesz a pénz. Rendben. De számára ez az egyetlen határidő. Szerdán visszajövünk.
  -Visszamentetek?
  -Persze. Bár nem akkor. Miután mi, a maffiózók távoztunk, még sírt egy kicsit a srácnak, hogy minket nem akar többet látni, és vele le fogja ezt rendezni. Szerdán délben már telefonált is a munkatársamnak, hogy megvan a pénz, mehet érte. Persze vele már lebeszéltük, hogy az előadás megy tovább, a nyugta nálunk van, tehát ilyen esetben, amire számítottunk, vagy legalábbis erősen reméltük, csak egy-két óra múlva megy oda, mert csak velünk tud odamenni.
  -Logikus, hisz a tartozást megvettétek.
  -Pontosan. De mi "békés" emberek vagyunk, így hagyjuk, hogy a srác intézze a dolgot. Odamentünk, most nem Esőkirállyal, hanem Medvével, aki szintén igencsak tekintélyt parancsoló alkat. Medve amúgy szintén munkatárs. A srác bement, mi pedig a boltal szemközt, az utca túloldalán cövekeltünk le, szem előtt maradtunk.
  -És a vége?
  -Visszakapta a pénz. Amit persze a forgatókönyv szerint rögtön odahozott nekünk, mi megszámoltuk, biccentettünk, majd távoztunk. Tökéletes színjáték volt.
  Vigyorogva intek egy tequila felé, Tom rémült arcot varázsol magára, úgy pattan fel.
  -Máris, Főnök, bocsássa meg figyelmetlenségemet!
  -Csak csináld, fiam.
  Egyszerre nevetjük el magunkat.
  -Nem aggódtál, hogy rendőrt hív?
  -De. Azaz tulajdonképpen nem. Tartottam tőle, nem örültem volna neki, nem épp az a tapasztalat ez, ami hiányzik az életemből, de nem tettem semmi törvénytelent. Nem fenyegettem meg. Egy jogos követelést kértem. Ha ő fenyegetőnek érezte, az csak az élén fantáziájának köszönhető. No meg esetleg annak, hogy Esőkirály morgott a háttérben, és "véletlenül" finoman nekiment az egyik üvegvitrinnek. Ami amúgy tényleg véletlen volt, azt hiszem.
  -Aha. És ezt nevezed te unalmasnak.
  -Nem ezt. Csak úgy a hetemet, általában. Gondolatom folyamatosan csak gondolatom, túl rég nem találkoztunk, és ezt mostanában nehezebben viselem. Bár talán ma. Hétfőn játszottam, kedden találkoztam egy régi netes ismerősömmel, Vampirellával. Szintén kedves leányzó, de mégsem Gondolatom. Majd táncolni mentem. Ahol meg Őzike jelent meg, az elmúlt két hetet Olaszországban töltötte.
  -És?
  -Nincs és. Nem körülötte forognak a gondolataim. Tegnap pedig a mára csúszott randevú helyett kisöcsémet és tágabb családomat látogattam meg. Ennyi. - meg is rázom a fejem. - Előtte a hétvége tisztán a pihenésről szólt, aludtam, filmet néztem, anime-ot, aludtam, szerepjátszottam Lélekvándornál, újra tévéztem, aludtam. De jól esett.
  A mai utolsóért nyúlok, só-tequila-citrom. Induláshoz készülődök.
  -Benézek majd újra. Bár az majd csak a jövő héten lesz, a hétvégét vidéken töltöm.
  -Rendben. Én itt leszek.

Éles, kemény üveghang. Szeretem. Jó kezdet. Tizenhat golyó robban szerteszét. Felnézek, kigyúrt, szőke srác, Svédországból. Mosolygós néger arc, ez már egy másik nap kell, hogy legyen, legutóbb vesztettem. Néztem korábban, profin játszik. Nehéz lesz. Vagy mégsem. Elbizakodott, lebecsült, kettőből kétszer helyreteszem. Pedig jobb volt nálam.
  -Szívesen látunk máskor is.
  Ez már Melák, a csapos. Ilyen bánatos arcot ritkán látok. Pedig gyakran mosolyog, barátságos. Mikor először tévedtem ebbe a kricsmibe, ahová csak a zöld posztó vonzott be, nézte, ahogy egyedül játszom. Legközelebb, talán másnap?, a napok összefolynak, már ő hívott meg, döntetlen, de fogunk még játszani. Szimpatikus. Néhány barátom is betévedt aznap, pont lendületbe jöttem, Zerglingnek nem sok esélyt hagytam, pedig csak egyszer hibázott.
  -Te jössz.
  És jövök, hagyom, hogy gondolataim Gondolatom felé szálljanak. Ez is szép ebben a játékban, hagynod kell, hogy az agyad döntsön, s a tested kövesse, ne szólj bele, fejedben ott a leggyorsabb számítógép... akkor se számolgatsz tudatosan, mikor a labdát elkapod, pedig van ott minden, röppálya, erő, gravitáció, s mozgáskoordináció. Megoldja az agyad. S te használhatod arra, amire való: szép emlékek felidézésére, mosoly, rejtett csók... Jöhet a következő golyó, s a következő, közben csapongó gondolatok, ezért is segít a játékban a tequila, elmossa a túlzott tudatosságot. Nemsoká aludni kell mennem, másnap vár a munka. De jól esik a játék újra.
  -Visszavágó?
  -Majd máskor.
  Újabb üveghang, ezek most söröskorsók. A munka egy része, egy fontos része lezárult, csendes, de feszültségoldó vidámságtól hangos ünneplésbe folyt. Túl sok munka, de megérte, mind úgy érezzük, eredményes volt. Gumiember az egész héten teljesen normális volt. Azt hiszem, a legutóbbi beszélgetés rá is hatással volt.
  Nincs több üveghang, most hazamegyek, a csaposnál borravalót hagyok, aludnom kell. Átalszom a hétvégét.

-Hahó...
  Utazom épp valahová, pályaudvaron vagyok, nagy a zaj, mikor valaki megfogja hátulról a vállam. Talán elejtettem valamit? Lehet, hisz sok a csomag, nyaralni készülök, valahová víz mellé, vagy a hegyekbe... egy hegyi tóhoz, igen. Már látom is, karcsú fenyőfák a parton égnek nyúlva s fejjel lefelé, strandolók zsivaja teszi mozgalmassá a környéket.
  -Hé, Tequila!
  Valaki kiemelkedik a vízből, lassan ismerem fel, Tom az. A strandolók lassan visszaminősülnek törzsvendégekké, a tó apró vizes folttá a bárpulton, a fenyvesnek is csak az illata marad, valaki fenyőfa fogpiszkálót éget egy gyertya lángjában.
  -Azt hiszem, elbóbiskoltál.
  Hát igen, én is azt hiszem, de először csak nonverbális helyeslésre futja. Beletelik kis időbe, mire elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy meg is szólaljak.
  -Pedig olyan szép helyen jártam. Ezen a nyáron nem lesz ilyen... Ma is tíz órát dolgoztam...
  -De hisz szombat van!
  -Nekem mondod?! És ez így lesz majdnem nyár végéig. Épp hogy csak megúsztam, hogy holnap is be kelljen mennem. 
  -Aludnod kellene.
  -Tudom.
  -De nem itt.
  -Tudom. Csak gondoltam, elújságolom, hogy a társaság ma egyöntetűen ugrott neki Gumiembernek a cigiszünet közben. Majdnem lemaradtam róla, én ugye nem dohányzom. Csak feltűnt, hogy eltűntek az emberek. Épp odaértem a végére. Gumiember utána a nap végéig feltünően jól viselkedett. Jó lenne, ha ez így is maradna. Pár napja már azzal aludtam el, hogy hogy üvöltöm majd le a fejét, ha még egyszer beszól.
  -Nyomás aludni! És holnap aludd ki magad!
  -Igyekszem. Bár kora délután tangótanítványok jönnek hozzám. De az legalább nem fáraszt tovább. No, megyek.
  Lassan kisétálok, magam mögött hagyom a zajt, vár már az ágy...

-Ahoj Tequila! A szokásost?
  Felszökkenek a bárszékre, és mosolyogva intek nemet.
  -Ha most még iszom is, egyszerűen elszállok.
  Tomnak persze emelkedik a szemöldöke, félredobja kezéből a törlőkendőt, és lekönyököl velem szembe.
  -Szóval...? - szalad fel a hangsúly, de csigázom még egy kicsit, elmarom a közeli sósmogyorós tálat, és rágycsálni kezdek.
  -Nekem így is jó... - veszi vissza a rongyot, s kezd el egykedvűséget mímelve törölgetni egy már amúgy is száraz poharat, persze közben végig fixíroz.
  -Nekem is... - kezdem halkan, magamba merülve.
  -Lassan kerülök csak partra, tegnap elvesztem Benne, Vele, olyan megnyugtató Gondolat, még ha logikátlan is, de minek az?, mikor körbeölel, símogat, puha karjába zár, mint csillogó galaxis-spirál, tükörképe ragyog a szemében, napja lobban, s lobbantja el a gondokat, Gumiember sok kis gyenge próbálkozása elhamvad, ott marad, hol helye van, a pokolban, idefenn más tűz van, nem éget, csak éltet, mégha mégoly veszélyes, inkább ez, mint a jéghideg, a savasan pezsgő, helyette pezsegjen az élet, a hullámvasút, nyikorgó fábol készült, nem a meredeksége a lényeg, s tudom, össze is omolhat, de ez túl pesszimista gondolat, minek?, a kristálypoharak sem félnek, nem kellenek az üvegvitrinek, csak csengjenek, ha egymás mellé kerülnek...
Csend van, mindenki engem néz, elhallgattak a beszélgetések. Azt hiszem, egy kicsit belelovaltam magam, de sebaj. Szemből Tom mosolyog rám.
  -Te be vagy lőve...
  -Nem, de majdnem. Már józanodok, de ez átmeneti állapot.
  -Úgy legyen.
  Csak bólintok.
  -Eriggy haza, nincs ma itt semmi keresnivalód.
  Újabb bólintás, lassan távozok, mögöttem újra csendes morajba fullad a kocsma.

-Olyan nyúzott vagy, Edgar...
  Fáradt mosolyra futja csak az idézet hallatán, fölhajtom a tequilámat, és szélesítem a mosolyom, messze nem az igazi.
  -Így jó?
  -Frászfenét. Zűrös az élet?
  -Zűrös bizony. Zűr a munkában, zűr az életben, zűr a lelkemben, zűr az űrben...
  -Még mindig nagy a hajtás?
  -Finoman fogalmazva. Napi klenc óra, szombat is munkanappá lépett elő, néha már csak egy hét alvásra vágyom, egy gondolat kivételével. Azt hiszem, idén ez is lesz a nyaralásom, ha kész leszünk, egy hétig otthon punnyadok majd. Gumiember is hozza a formáját. Hogy finoman fogalmazzak, rendszeresen túllépi a hatáskörét, most épp saját hatáskörébe helyezte az irodánk berendezését. Most még viccelődünk vele, de ha rajta múlna, eljönne az az idő, amikor öltönyben, nyakkendőben kellene dolgoznunk. Amit pedig csinálnia kellene, azt is rosszul csinálja. Pár napja leültem vele négyszemközt beszélgetni. Rém udvarias voltam, hátraszorítottam emberevő hangulatomat, és finoman, visszafogottan elmondtam neki, mit csinálnék másképp, ha projectmanager lennék. Mivel nem rombolnám a morált, mivel építeném, melyik dolgozóit kellene jobban megbecsülnie, hogy kellene szervezni a munkát, és hogy talán higgyen annak egy munka fölbecsülésében, aki ért hozzá, ha már ő hozzá se tud szagolni. Nem sok eredményét látom. Azt hiszi, ő a főnök, mindenben. Téved. A munka csak azért halad, mert mindenki tudja, mikor kell őt mellőzni, no és persze mindenki tisztában van a saját feladatával. De miért vállal el valaki ilyen munkát, ha nem ért hozzá?!
  -Héhéhé! Nyugi, ember, ez csak meló!
  Szusszanok egy nagyot, hogyom kiáramolni a megint összegyűlt dühöt, amit a mérhetetlen inkompetencia ébreszt.
  -Igaz. Csak meló, tehát harmadrangú.
  -És mi van az első meg másodrangúval?
  -A másodrangú nem is olyan vészes. Az élet megy tovább, a lakás alakul, elkészültem az étkezőgarnitúra átkárpitozásával. Komolyan mondom, igazi örömöt okozott az egész napos szellemi robot után, amit mellesleg még mindig szeretek, szóval a robot után leülni, és monoton fizikai munkát végezni. Szöghúzás, szöghúzás, szöghúzás egy órán keresztül, aztán méretre vágni az anyagot, és szögelni, szögelni, szögelni... - elmosolyodom, sokkal jobb kedvvel iszom meg az időközben elém került újabb tequilát, most meg is forgatom a számban, élvezem az ízét, csak aztán rágcsálom el a citromot.
  -Akkor hol a zűr?
  -Rejtve. A mosogatnivaló szépen gyűlik, legtöbbször csak hazaérek, és szinte ahhoz is zombi vagyok, hogy olvassak. Tegnap még táncolni sem mentem, nem volt hozzá hangulatom. Majd vasárnap. Bár akkor meg unokatesóm szülinapi bulija lesz. És az anyagiakról még nem is beszéltem. Ez a hónap nagyon necces lesz. Meglátjuk. Szóval laposodik az élet is, de lesz ez még így se, csak legyünk túl ezen a pár héten, hónapon.
  Tom közben kitölt egy újabb pohárral, és megkerülve a pultot egy asztalhoz viszi, le is ül, onnann néz vissza rám. Körbenézek, ebben az időpontban nincs más vendég. Megvonom a vállam, lecsusszanok a bárszékről, és leülök az asztal túloldalára, jól is esik, fáradt vagyok.
  -Igyál előbb, aztán jöhet az elsődleges direktíva.
  Biccentek, lassan előkészítem a sót, citromot, majd megiszom az italom, pár pecig behúnyt szemmel élvezem.
  -Nincs mit mesélni róla, ezért zűrös. Meddig megy ez így? Ez volt a kérdés. Meglapulva... ajtó mögé bújva... Persze Little Johnnak egyszerűbb volt. Legutóbb megtudtam, erről akart velem beszélni, de már nem maradt rá idő, mennie kellett haza, várja Mr. Féltékeny. S a következő kitűzött időpont elmaradt, ezért még nem is kárhoztathatom, nem más elfoglaltság, csak gyógyulás. Hétvégén pedig otthon volt, vidéken. De hétfőn gondolt rám, Ő jelentkezett. Meg is lepett vele, ilyen ha egyszer fordult eddig elő. Nagyon jól esett.
  Csendben elmosolyodok, milyen apróságok képesek bennem tartani a lelket.
  -Háttérben egy barát, elmaradó randevú. Mostanság már csak az egyikért is szüntettem be kapcsolatot, fojtottam el magamban minden ezzel kapcsolatost. Az utóbbi időben kissé besokalltam. De ez más. Persze, persze... - emelem fel a kezem, ahogy levegőt vesz - ...mindig más. Tudom. De vele kapcsolatban szemétbe kerül az összes szilárd elhatározás, minden önvédelem. Próbálhatom cinikusan szemlélni a helyzetet, és nem mélyen belesüllyedni, míg nem biztos semmi. Isten bizony, próbálom. Próbálom átverni magamat. De minek. Úgy is tudom, semmi értelme. Most még hinni akarok. Mert ő más.
  -Értem én, értem... - hümmög mellettem, az üres poharammal játszik. Ez kissé zavar, én szoktam vele játszani. Persze az ő pohara.
  -Szóval ez van. Megyek, találkozom vele. Azt mondta, ne izguljak. Nem, tulajdonképpen nem izgulok. Ezt az érzést nehéz kategorizálni.
  Felállok az asztaltól, megvárom, míg Tom is felemelkedik.
  -Kössz mindent. Majd még jövök.

Már ezerszer megbántam, hogy ide tértem be. A levegő füstös, ha hazaértem, moshatok hajat, és megetethetem a mosógéppel az összes ruhámat, az "úri közönség" talán csak az oldalamon lógó bicska miatt nem kötött még belém, a pohár piszkos, a citrom néhol már száraz. És mégis itt ülök. Pedig nem is vagyok lehangolt. Éppenséggel egész jól megvagyok, csak kissé elfáradtam. Bár ez most furcsa érzés, olyan karácsony elötti várakozás? Vagy vihar elötti csend? A fene se tudja. Csak a feszültséget érzem, ami lehet jó is, rossz is. Inkább intek az ötödik tequilámért. Máshol kellene meginnom, de lusta vagyok megmozdulni.
  -Na mia pálya?
  Atyavilág! Hiába mocskos a fickó, hiába villan ki szőrös mellkasa lyukas atlétatrikójából, a csaposok leckéjét jól fújja: az ötödik ital után puha a kuncsaft, lehet beszéltetni. No meg tovább itatni.
  -Semmi. - morgom oda, csak hogy lerázzam, de valahol még igaznak is érzem. Hisz annyi minden van, de most valahogy annyira felszínesnek tűnik mind. No de ebből elég, nem kell mindent túlragoznom, egyszerűen bíznom kell a Gondolatomban.
  -Lefalcót?
  -Affenét. - ez már csak ilyen egyszerű beszélgetés lesz, azt látom, gond nélkül rázódom bele a stílusba. Most meséljem el neki, hogy a Nő, akinek gondolatával fekszem, és ébredek, egy másik pasassal él, bár nem szereti, legalábbis ezt mondja, emiatt bújkálnunk kellene, aminek már a gondolatától feláll a hátamon a szőr, és még csak nem is látom, hogy Ő a kezét-lábát törné, hogy ezen változtasson? Minek? Csak azt szűrné le belőle, hogy "Ugyan, have'. Felecsd el! Nem is kellesz neki!" És a rémes az, hogy ez nekem is megfordul már a fejemben. Miért jó ez így? Vagy egyáltalán, miért elviselhető? Persze közben tudom, hogy van esély a változásra. Csak...
  -Felszarvaz?
  Megfojtom, az tuti! Hogy csalna meg, mikor még azt se jelenthetem ki, hogy a barátnőm? Azt hittem, az lesz. Remélem az lesz. Remélem ezt már vagy fél éve, és a remény nálam ritkán hal ki könnyedén. El is hessegetem ezeket a gondolatokat. Bizalmat szavaztam meg Gondolatomnak, segítem is, ahogy tudom, hogy változtani tudjon ezen a helyzeten. A többit majd meglátjuk.
  -Hagyjuk ezt.
  -Akkor a meló? - könyököl oda a pultra, látja, kemény dió leszek, de belead apait-anyait, hogy feltörtön. Juszt se teszem boldoggá.
  -Nincs vele gond.
  Nincs is, csak hajtós. Most vagyunk túl három megfeszített héten, előttünk van még három. Gumiemberrel már jobb hangot ütök meg, lehet, kiüvöltöztem magam, lehet, csak túllendültem a holtponton, a hét vége felé valahogy nyugodtabban toleráltam a takintélyszerző próbálkozásait. A szombatot az iroda költöztetésével töltöttük, de ez csak azoknak volt fárasztó, akik rosszul viselik a tétlenséget, a várakozást, mert ment minden a maga útján, csak néha lassa. De az új hely jó, kényelmes lesz. "A" kategóriás irodaház, ahogy szaknyelven mondják. Az egyetlen, akinek joga van emiatt fáradtnak lenni, az a rendszergazdánk. A legnagyobb felelősség az ő vállán nyugszik: hétfőn mindenki dolgozhasson tovább, mintha mi sem történt volna. Elismerésem, hogy bírja.
  -Akkor a meccs! - csillan meg a hamis felismerés a szemében. Egye fene, csak hagyja már abba...
  -Ja.
  Pedig nem. Minden gondolatom azt súgta, hogy a meccset társaságban kell nézni. Láttam is, hogy Gondolatomnak már nagy társasága van, így be se küldtem a meglepetésem, lehet, hogy többen lepődtek volna meg a kelleténél, majd megkapja máskor. Továbbmentem táncolni, persze a TV ott is be volt kapcsolva, és társaságom s akadt. Én drukkoltam csak a kis csapatnak, csúnyán is néztek rám, mikor örömtáncot lejtettem: a névtelenek vezetnek a nagy nevekkel szemben. Valahogy ez olyan helyénvalónak tűnt. S meg is tartották az előnyüket. Helyes.
  -Ugyan, majd máskor nyernek.
  Pontosan.
  -Ja.
  Pont ezért jó, hogy most azok nyertek, akiknek ez volt a nagy esélyük, hogy nevet szerezzenek.
  -Tőccsek?
  -Nem, kössz, lépnem kell.
  Megyek bizony. Fizetek, és megyek. Egyik kricsmi rosszabb, mint a másik, de ez volt eddig a legroszabb. Legalább majd tudom értékelni a többit.