Felnézek, a szolidan villogó neonfény csalogat befele. Egy ivó, kocsma, kricsmi, késdobáló, vagy valami hasonló.
Nem megyek. Kicsit beleuntam. A tequila finom ital, a rituálé fűszer hozzá, de ismeretlen embereknek mesélgetni... Tomot majd felhívom, s beszélek vele, mint baráttal, valahol, ahol nem dolgozik. Mint ahogy más barátokkal is.
Az élet szép, s lesz, amilyen lesz. De biztosan megleszek a csaposok személytelen, lélektelen hallgatása nélkül is.
Továbblépek.

-Ahoj, Tequila! - őszinte öröm, ami kijárhat egy törzsvendégnek, de ez már inkább barátság. A múlt héten én hallgattam meg a bánatát, meg is lepődtem, mikor az ötödik pohárka után ő szólalt meg.
  -Üdv, Tom. Jobban vagy? - tornázom fel magam a bárszékre.
  -Csiszolódott a dolog. És Te? Hogy érzed magad?
  -Az érzéseim témája fagyasztva. Majd a jövő héten.
  -Oké, kérdezek mást. Mit csinálsz mostanság?
  Elmosolyodom, Tom érzékenységével sosem volt baj.
  -Zsúfolt, érdekes hetem volt, főként a második fele.
  -Nők?
  -Hohó! A nők és az érzések egykutya!
  -Oké, oké. Akkor meló?
  -Azzal nincs gond. Gyönyörűen, békésen halad, és tényleg látni már a végét, jó játék lesz. Bár ma is bemegyek, hogy felügyeljek a teszterekre, akik lelkesedésből nyüvik a programot, nem hajtanak agyon. A csapat összecsiszolva, a projectmanagerrel is megtaláltuk a hangot, mondhatni minden rendben. Munka után például tegnap hatalmas hentelést végeztünk hálózaton keresztül. Majd együtt söröztem velük, a tesztercsapattal, Zergling, Medve, Stonefire, és egyik grafikusunkkal, Nőpapírral. Hát igen, ragadnak rá a nők. Vagy az olyasfélék. Mert átmenetileg beültünk egy eldugott, kávézónak csúfolt sörözőbe. Én rendeltem, nemes egyszerűséggel sört. Hát olyat is kaptunk. Pancsot. Aztán letelepedett mellénk valami. A jelenség leírása valahogy így hangozhat: nőneműnek tűnő, erősen alkoholista színezetű, dohányos etnikumszármazék. És ezzel még nem is lett volna bajunk, ha nem érzi magát magányosnak, és nem pécézi ki Nőpapírt magának. De megtette. Mi pedig menekültünk, orbitális pályára állva, irány a Holdudvar...
  -Az egyetemi szórakozóhely?
  -Az. Nem rossz hely, sokan vannak, és a hangulat is egész jó volt, bár valahogy nem tudtam mit kezdeni magammal. Eleintem kiégették a szemünk táncoló huttok, és rángatódszó madárijesztők, majd megtelt a táncparkett, és akadt érdekesebb látnivaló is. Volt ott britney-imitátor, Miss-picsa...
  -Aki csak azárt vonaglik, hogy a pacákok csorgó nyállal nézzék, de érinthetetlen?
  -Az-az... Viselkedése alapján 18 évesnek tippeltem, a többiek véleménye húsz fölött megoszlott, ne mint kérdésemre felháborodottan kijelentette, jóval több! Szóval lehet vagy huszonkettő. Jót vidultunk rajta. Kettő körül leléptem, bár a zene tűrhető volt, nem volt táncos hangulatom.
  -De ez csak a tegnap...
  -No igen. Csütörtökön munka után Pokemon, azaz Pókember 2-t néztünk. Nem mondok róla semmit, csak azt, hogy én jól szórakoztam, tehát tetszett. Öcsémtől persze már egy éve azt hallom, hogyaz én véleményem filmtémában nem mérvadó, mert nekem a Pókember első része is tetszett. Hát igen. Én ilyen rosszul vagyok összeszerelve. Ha élvezni akarok egy filmet, akkor nagyon nehezen hagyom elrontani az élvezetemet, egy-két logikátlanság kevés ehhez.
  -Van még a második feléből?
  -Van, persze. A szerda. Szerdán Hugicával találkoztam. Aki bár pár órával idősebb nálam, mégiscsak a hugom. Rendeztünk néhány félreértést, kölcsönösen megmostuk egymás fejét, megvitattuk a férfi-női vezetési képességeket, meg sok más marhaságot. Szép este volt, És persze, szemben az akkori tippemmel, nyert a Fradi a csehek ellen. Ami megintcsak jó. Remélem idegenben is jók lesznek.
  -Csak nem fradista vagy?
  -De bizony igen. Még apai örökség. Édesanyánk megmondta nekünk fiatalon, a Fradinak drukkoljunk, ha jót akarunk, mert apánk ebben nem ismer pardont. Bár én a jégkorongot jobban szeretem, mint a focit.
  -Kedd?
  -Kedden táncolni voltam. Jó volt, szép volt, semmi kiugró. Mint a legtöbb kedd..
  -No persze, emlékszem...
  -Most más a helyzet. De megyek vissza a toronyházunkba, várnak a teszterek, hátha segíteni kell őket. Adios!

-Adja rögtön a következőt! - szólok oda a csaposnak, mikor az ötödik után már könyökölt volna elém a pultra.
  -Nagy a baj? - közben persze tölt újra, de erre se figyelek.
  -Igen. Nem. Ahogy vesszük. Megint volt egy jó hétvégém. Ahonnan úgy értem haza, hogy jöhet bármi a jövő héten, túlélem. Szóval jól voltam. És most hallottam valamit, ami lehet, hogy nekem szólt, lehet, hogy nekem is, lehet hogy nem is nekem, de én magamra vettem. Mert rám is igaz lehetne.
  -Mégis mit?
  -Haragszom rátok, mert csak lehetséges numerák és lehetséges hosszútávok érdekelnek titeket...
  -De ki?
  -Nem mindegy? Úgysem ismeri. Valaki, aki fontos volt, fontos, fontos lesz, bizalmasom, lelkiismeretem, tanácsadóm, kritikusom. És mégis elhanyagoltam. Mint ahogy ezt hallva rá kell döbbenjek, másokat is, akik majd ilyen fontosak. Barátokat, ismerősöket. Igen, mostanában sok mindenkit elhanyagoltam. Ez az átka annak, hogy ha beüt a krach, eltemet a munka, és örülök, amikor lélegzetet kapok. Vannak az állandók, amik életben tartanak. A rendszeres játékok, a tánc. Ennyi. Ha ezekre sikerül időt szakítani,akkor ezek adnak egy kis energiát, hogy tovább mozdulhassak. Ezek nélkül már kidőltem volna. És ez nem vicc. És ezek után marad egy- két este, úgy hét után. Hetente. Amikor valakivel közülük beszélhet, találkozhatok, ha épp nem az ágyba dőlök be. Édesanyám szomorú, hogy ritkán hívom fel, de ezzel nem csak ő van így, alig telefonálok, a munkahely ehhez nem ideális környezet. És ha hívnám is, akkor közben is a billentyűt ütném, szabad kezemmel valamelyik munkatársamat halytanám el, hogy most nem, telefonálok, ezt látva egy másik is visszafordulna, hogy majd miután lettetem, egyszerre zúduljanak a nyakamba.
  -De mindig...?
  -Nem. Már nem sokáig, hamarosan ennek is vége lesz. De ez nem változtat azon, hogy valakit mindig könnyedén megbánthatok, pusztán csak azzal, hogy az aznapi döntés nem ár jutott. Rohadt egy érzés. Most is a Balatonról jövök, és csak az egyik indik volt az, hogy nyaraljak. Sokkal fontosabb volt, hogy a kisöcsém lásson, vele játszak, hogy édesanyám lásson, hogy lássa, nem felejtettem el. És ezzel el is ment egy hétvége. Mint ahogy a múlt hétvége is, fél éve nem látott barátokkal.
  -És mi van ezekkel a numerákkal meg hosszútávúakkal?
  -Ááá, magát csak ez érdekli? Semmi. Most semmi. Amúgy meg hiszem, hogy lehetséges most számomra valamelyik.
  Már látom, hogy kérdezne, de közbevágok.
  -Megtartanám magamnak, hogy melyik. Elég ha én, és az érintett tudja. És Ő tudja. Gondolom. És remélem nem felejti el. És ezzel nincs is semmi gond. Csak mikor lehetséges, Vele találkozom a legszívesebben. És ez egy újabb este, mikor nem másvalakivel találkozom. És most látom, hogy ezzel akár fájdalmat is okozhatok, de nem tudom, hogy változtathatok a helyzeten. Bár most Vele sem találkozom, ami korántsem lényegtelen, de most mégsem lényeges. Elvileg ez is megváltozik hamarosan. Mostanában, ahogy mondta. Úgy legyen.
  El is hallgatok, nincs jó kedvem, de magamnak csináltam. Ha hülye vagyok, és a történések sem a legszebbek, akkor nehéz becsapnom magamat. A poharammal játszom, de meginni sem akarom. Búcsúképpen biccentek, miközben felállok, a pénzt a teli poharak mellett hagyom.

-Nagy a nyugalom. Ami furcsa. Mert bár leadtuk a programot, de még nem fogadták el. És mégis, olyan, mintha mindenki kieresztette volna a gőzt.
  A csapos megtorpan, bár háttal áll nekem, lelki szemeimmel látom meglepődött arcát, még csak most tette elém a harmadik tequilát, én meg csak úgy beszélni kezdek? Milyen dolog ez?
  -Mintha mindenki elfogadta volna, hogy ő megteszi, amit lehet, a többi, bárhogy is szeretné, már nem rajta múlik. Szóval jó a hangulat. És kész leszünk. Nem csak azért, mert muszály, hanem így is látjuk.
  Lassan visszafordul.
  -És amúgy is. Az élet szép. Én meg bizakodó vagyok. Nem mintha nem lettem volna mindig is optimista alkat. Nekem ez is félig teli pohár. - nézek le a decis pohárra, benne az áttetsző italra. - Persze van, amikor inkább azt mondom, a szükségesnél kétszer nagyobb pohár, de ezeket a realista pillanatokat más estekre tartogatom. Ugyan mit aggódjak? Bármi elsülhet rosszul, de attól még az élet szép marad. Tegnap táncoltam. Meg hétfőn is. Ha szabad lennék, ha szabadnak gondolnám magam, teljesen körbevenne a sok gyönyörű lehetőség. Csak válogatnom kellene. Ott van Őzike, bizonyára csak kitartás kérdése lenne. Ott egy új leányzó, meseszép. Ott egy fiatal lány, persze bizonyára csak félreérteném. Vagy ha nem is tánc, hát ott van Éjangyal, ma írta, már hiányol. Minek? Az élet most is szép, és még szebb lesz. És ha nem? Ők még ott lesznek. Vagy ha nem ők, hát mások. Most ilyen hangulatban vagyok. Love and Peace. Love and Peace.
  Szegény már épp levegőt venne, de nincs kedvem esélyt adni neki.
  -Ez Trigun, anime, nagyon beteg egy sorozat, de most kezd bedurvulni. Ha otthon vagyok éjfél előtt, akkor ebből nézek párat. És ha vége lesz, majd egy másikat. Félig teli pohár. Fenékig.
  Só-tequila-citrom, majd egy bankjegy a pulton.
  -Megyek is tovább, minden jót!
  És a szegény, szerencsétlen, ledermedt csapost magam mögött hagyom.

-Kérsz egy kortyot?
  Felnézek, Fantával kínálnak, alattunk zakatol a vonat, már hazafelé tartunk.
  -Persze, kössz. - s kortyolok, jól esik a fűszeres, grillezett pulykamell után, aminek a kedvéért harmadszor is, ma délben tüzet raktam. A húst kézzel, ököllel puhítottuk-lapítottuk, csak úgy katona módra, nem vacakoltunk. Előtte, közben, utána zajlottak a Tonk-partik, kipihent vagyok, régóta ez a legszebb hétvégém, mostanában túl sokat dolgozom. Vampirella kocsival ment haza, ő talán az egyetlen, akinek elmondanám, vagy nem is kellene, tudná, miért nem volt tökéletes mégse. De azért jó volt nagyon. Így az üveget pár korty után csak visszaadom, nem csapos, hogy névtelenül elregéljem neki apró bánatom. Remélem Neki is szép hétvégéje volt. De már megint elcsapongott a gondolatom, szólnak hozzám, válaszolok, utazunk tovább, haza.